Folytatás

Hónapok óta nem írtam már, pedig rengeteg dolog történt.

L. folytatta az anyagozást, és november közepén volt ebből egy nagy botrány a házban. Hazaküldtem, nem tehettem mást. Vérzett a szívem, ugyanakkor megkönnyebbülés is volt. És ma már látom, hogy ez volt a legjobb lépés, azóta ugyanis tiszta.

H botrányt botrányra halmozott otthon, a szülei nem bírtak már vele, intézetbe került még novemberben. az egy csúnya történet volt, és a dolog tragikuma az, hogy csak a jövő héten viszik a végleges gyerekotthonba, eddig egy gyűjtőben volt, ahol se fejlesztés, se iskola, mindenki vár, hogy mi lesz vele. H pedig szinte folyamatosan szökésben volt. A gyerekvédelmi rendszer nem működik. De az egy másik történet.

B. november közepén bejelentette, hogy a decemberi asz-en (adaptációs szabadságon) végleg hazajön, lezárja, de nem fejezi be a terápiáját. Ez nagy sokk volt nekem, jó lett volna kicsit többet egyedül lenni A-val, rettegtem, hogy mi lesz, nemcsak a visszaesés lehetősége aggasztott, hanem az is, hogy újra kezdődnek a harcok,a napi küzdelmek B-vel.

Aztán dec. 19-én B hazajött, nagy tervekkel  -szociális munkás akar lenni – , sport, zene, csoport, családterápia, mindent be akart vállalni.

Sokkal nyugodtabb volt, mint bármikor előtte, velem is kiegyensúlyozottabb a kapcsolata, mint egy éve. Januárban még elvégzett egy hétvégi segítő tanfolyamot, de nagyjából ez volt az utolsó elem a normalitásban.

A suliban nagyon rendesek voltak, lezárták a függőben lévő hetedikjét, visszavették nyolcadikba a régi osztályába, napi egyszer még cigizni is kiengedik a suli elé.  Mindennek ellenére mindent megragad, hogy itthon maradhasson, hasmenés, hidegrázás, stb, ami aztán érdekes módon a  délutáni foci idejére elmúlik.  Kb. február közepére a viselkedése teljesen visszacsúszott az egy évvel korábbira, zaklatott, nem kel fel reggel, nem alszik itthon, megy-megy-megy-megy állandóan. Aztán kiderült, hogy a csoportra sem járt már egy ideje, csak behazudta ezt, aztán egy verekedés a suliban, és kész. Most intézem a magántanulóságát, ez az utolsó esély, de leginkább magamat védem már. Volt egy  – remélem – egyszeri füvezése is.

Nagyon nyomasztó az egész, amit csinál, próbálok vele alkut kötni, hogy napi egy óra tanulás velem és a csoport, de fogalmam sincs, hogy mi lesz. Magammal is kéne foglalkoznom, mert közben én teljesen lerokkantam, műteni kell a lábamat. A pszichológusomhoz már nem tudok eljárni, nemcsak az, hogy nem tudok kimenni a lakásból, de pénzem sincs rá. És ez hatalmas veszteség. Ez a gyerek már csak veszteséget okoz nekem.

Ami jó, az L. Megint sokszor van nálunk, itt is alszik, nagy a nyomor náluk. Próbálok nekik segíteni, ahogy tudok. De L. az, aki hozott nekem virágot nőnapra, aki hetente köszöni meg, hogy segítek neki, és hogy nélkülem sehol sem lenne. jön, és elmeséli a  legújabb csajait, a sulit – mert bejár az iskolába, egyedüliként a régi bandából!!!, hogy a villanyszerelő szakma mellett döntött, hogy jó ember akar lenni. Talán neki lesz esélye kitörni a családja múltjából.

H is feljár néha, de ő nagyon gáz. ugyan kevesebbet szív, de a napokban is beállva jött fel, azonnal ki is tettem.

A legnehezebb dolog manapság az, hogy el kell engedjek minden vágyamat, elképzelésemet B-vel kapcsolatban. Ő most teljesen a  roma identitást választotta, de az életmódot is, és csak halványan reménykedek benne, hogy azért reflektált marad, ha már a segítő pályát nézte ki magának. És hogy marad e abból valami, amit én neveltem 12-13 évig? Azt mondják, hogy igen. De én ezt nem látom.