Ma kiborultam. Egy zizi ismerős hívott fel, eleve nehéz eset, de most elszakadt a cérna. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Megállíthatatlanul zokogtam sokáig. Nagyon sokáig. A gyerekeimnek esze ágában sem volt megvigasztalni, semmi eszközük nincs ehhez, soha nem látták apjuktól. vagy én szúrtam el ezt is.
S. jött oda, és valami nagyon őszinte, spontán mozdulattal tette a vállamra a kezét. S. aki tanítási helyzetben agresszív, és kezelhetetlen. Aztán meg H. jött ki a teraszra velem cigizni a maga nem egészen 14 évével, és beszélt és beszélt, aztán A.-val beszélt, hogy vigasztaljon meg -persze ez nem történt meg – , utána B-vel is beszélt, ő legalább kijött hozzám, de ennyi.
Baromi rossz érzés, hogy pont a saját fiaim nem képesek/akarnak vigasztalni.
Tkp. az egész napot végig sírtam, de nem hozott megkönnyebbülést. Kurva szarul vagyok. Eddig mindig tudtam, hogy fel fogok állni, most csak azt tudom, hogy fel kell állni, de nem tudom, hogy fel fogok e. És nincs segítség. Egyedül vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: